Kelyart

A lenyugvó Nap fénypalástja

Vízen játszó Nap fényétől
minden aranyként tündököl.
Tarka ruhás parti fákon
a fény táncol minden ágon.

Gyümölcskosaram…

Sok finomság van az őszben,
gyönyörködhetsz ezer színben.
Mint egy festő palettája
ragyog a fák színes ága.

Ámde az ősz másért is szép,
gyümölcs terít szőlőtőkét,
érett alma mosolyog rád,
vagy nézz meg egy szép szilvafát.

Gyümölcs érés ideje ez,
körte, barack reád nevet.
Mind megannyi sok finomság,
ami csak ősszel vár terád.

Friss szőlőből finom bor lesz,
hideg estén bizony jót tesz.
Felmelegít minden cseppje,
hiszen napfény lakik benne.

Ősszel kerül földbe sok mag,
mi jövőre élelmet ad.
Tavasszal, ha szárba szökken,
üde, zöld lesz újra minden.

Írta: István Bőr

A kis horgásztó

Ezer színével tombolt a nyár,
tó vízén táncolt a napsugár.
Sajnos, hogy elmúlt, tovatűnt már,
emléke még vissza-visszajár.

Orgonaillatban

Emlékemben máig is él 
ez a csodás májusi kép.
Régi, öreg házak mellett
szép orgonák növekednek.

Kép: Kelemen Évi – Dédi udvara
( csodaszép képet hoztam ma, és egy emlékemet a múltból.)

A ház ottmaradt az erdőszélén, elköltözött belőle az élet, nagyanyám csendes-halk szava még a sarokban üldögélt néhány évet, aztán elsietett utána.
Maradt a csend a mindent eltakaró magány. Az ablakok reggelente vaksin néztek a fénybe, függöny rojtjain álmatlan évek ücsörögtek, s jobb napokon beszédbe elegyedtek a rozsdás kilinccsel. Emlékek jöttek, minden szerdán – miért éppen akkor? 
Szerdánként nagyanyám templomba vitt bennünket, aztán nézelődtünk egy órácskát a piacon. Ha megengedhette magának, finom édességet rejtett kosarába, vagy néhány kalácskát – olyan mézeseket – mit odahaza nem tudott megsütni. 
Gyakran mondogatta, ha a kemencét fűtötte elő a kis cipóknak, meg a hatalmasra nőtt kenyérnek – kalács ma nem lesz, kicsit szűkös a zsebem. Már rég megtanultuk, mit jelent ez a néhány szó. Soha nem haragudtunk érte, örültünk a frissen sült, tenyérnyi cipóknak. Hármat sütött, ennyin voltunk lányunokák. 
Egyszóval szerdán templom, aztán piac. 
A hazaúton siettünk, hisz alig vártuk, hogy belekukkantsunk a kosárba. A délután azzal telt el, hogy csipegettük a finomságokat. No, nem volt ez azért ingyért – tennünk kellett valamit érte. 
Szorgoskodtunk a ház körül, söpörtük az udvart, szedtük a haszontalanságokat, és szemétre hajítottuk, vizet mertünk a kútból, locsoltuk a tisztaszoba padlaját (föld volt az bizony, egyenesre döngölt föld).
Istenem, mennyi csodát megéltünk abban a vén házban.
Esténként lavórban fürdetett nagyanyó, majd a tisztaszoba melegében a nagy dunnák közé fektetett, és előhívta a meséket, akik napközben a kemence sutban várakoztak. 
Az ablakon csillagok lestek be, olykor a Hold is ránk nézett, és a nagy-nagy csendben éjjelent’ meglátogattak bennünket az angyalok.
Az udvar közepén álldogált és szomorkodott a vén kút. Valaha csordultig volt vízzel, és engedte, hogy merítsünk belőle a rozsdafoltos vederrel. Ügyeltünk ám nagyon, nehogy túl mélyre nézzük bele, mert abban meg manók laktak, s ha rosszalkodtunk aznap, tán értünk is nyúltak volna, hogy magukhoz vigyenek. (hittük nagyanyám szavát, ha összevesztünk valamin, hát azt bizony úgy tettük, meg ne hallja, mert szólhatott volna a manóknak). Mára már csak mosolygok, ezeken az emlékeken, de biz akkor féltük a szavakat.
A házzal szemben egy nyárfa köszönte naponta életét nagyanyámnak. Még alig bújt ki a földből, mikor rátalált, hát hazavitte és nevelgette. Úgy összenőttek akár a testvérek. Igaz ősszel, kicsit neheztelt rá, ha leveleit hullatta elé, de tavaszig megbékélt, ölelgette derekát, szép szókkal becézte. Egy napon észrevette, madárgyerekek laknak az emeleten – no volt nagy öröme – dallal ébresztették a hajnalt, magokat csipkedtek tenyeréből.
A ház mögé vezető út is megvénült, nem emlékszik merre ment valaha, ma már csak sóhajok lépegetnek rajta, és a szél szaladja körbe a házat.
A kémény füstöt óhajtozik, a kút vízért könyörög, a nyárfa sem olyan egyenes derekú, mint valaha. Az ablakok szemén por huncutkodik, az ajtót sem nyitotta ki a szeretet, az évek meg elbújtak a bokrok mögé, csak szerdánként hallani a felhők sóhaját.

A ház ottmaradt az erdőszélén, elköltözött belőle az élet, nagyanyám csendes-halk szava még a sarokban üldögélt néhány évet, aztán elsietett utána…

Írta: Kozák Mari